25. rész - Mindennek vége

Amikor nagy nehezen befejeztem a sírást Amber termett mellettem.
- Gyere velem! - mondta.
Megfogta a kezem és szószerint berángatott az erdőbe.
- Most, hogy olyan helyen vagyunk ahol senki sem lát elmondhatok neked valamit!
Én csak gépiesen figyeltem őt.
- Tudod... Én szerettem és még most is szeretem Castielt... Nem is értem mit esz rajtad! Lapos vagy, mint egy labda ami kipukkant, elhagytad őt és nem is szereted eléggé... Hogy lehetsz te ilyen szívtelen és aránytalan?!
Egyszer csak egy kést kapott elő a táskájából és felemelte vele az államat. Alig mertem megmozdulni. Ha most nem jön valaki itt fogok meghalni! Például jöhetne Castiel, aki mindig tudja, hogy mikor kell érkezni valahova...
- Nem tudom, hogy hogy kérhette meg a kezed és, hogy hogy lehetsz a felesége... Nekem kéne ezt a ruhát viselnem, érted?! Nekem kellett volna ott állnom előtte és engem kellett volna megdicsérnie, hogy milyen szép vagyok benne!... De te elrontottad! - ordította sírva.
A fekete szemfesték, mint a vízesés zúdult le az arcán. Pont úgy, ahogy én. Jobb lett volna, ha már akkor meghalok és akkor nem kerülök ilyen helyzetbe.
- Amber, én őszintén sajnálom, hogy nem te vagy ebben a ruhában, de felőlem legyen a tiéd! Odaadom te pedig cserébe megölhetsz! Utána már senki sem állna az utadba!
- Jó kis ajánlat... - mondta, majd elemelte az államtól a kést. - De akkor sem lesz az enyém, érted?! NEM LESZ, MERT TE ELVETTED!
Nem tudtam mi tévő legyek. Amber csak szidott és sírt. Nem tudtam mit csinálni. Ha elindultam volna akkor tuti belémdobta volna a kést. Én meghallgatom szívesen, de már szerintem keresnek!
Amikor Amber megfordult elkezdtem futni, mint egy őrült. A szívem hevesen dobogott. Csak arra tudtam gondolni, hogy Castiel vár engem. Vár engem haza, de talán már sosem jutok el odáig.
Amber is futott utánam és közben kiabált. Szidott egyre csúnyábban. Olyanokat mondott amiket tudok magamról, mégis rosszul estek.
Már egy ideje futottam amikor hátra néztem, ezért megbuktam egy fa gyökerében. Miért állnak ki a földből?!
- Vége a játéknak! - kiabálta Amber, majd eldobta a kést felém.
Hirtelen elfordultam onnan, de a ruhámból egy darabot kivágott.
Lecibáltam a ruhám alját és Ambert fejbe rúgtam. Most jól jött a pár év balettozás!
Egy kis ideig verekedtünk, majd egyszer csak egy szúrást éreztem. Egyetlen egyet, de az nagyon fájt. Amikor lenéztem azt láttam, hogy vérzek. Vérzik a hasam és kiáll belőle a kés.
Ijedten Amberre néztem, aki gúnyosan vigyorgott rajtam és nevetett.
- Ezt akartad! Hát örülj csak magadnak! De még az eső se mossa le rólad azt, hogy egy gyilkos vagy!
- Az lehet, de legalább megszabadultam tőled! - mondta, majd rúgott rajtam egyet, aztán elment.
Ott hagyott egyedül az erdőben. Még ha tudtam volna kiabálni akkor se talált volna rám senki. Ahogy ott feküdtem elkezdtem sírni, megint. Hisz ez már a hobbim...!
Átgondoltam magamban mindent. Én az életben egy semmi voltam. Vagy még az se. Mindenkit megbántottam és fájdalmat hagytam magam után. Az is az én hibám lesz, hogy mindenki megutálja Ambert (már aki szerette egyáltalán) és talán még börtönbe is kerül.
Utolsó erőmmel elvonszoltam magamat a házunkig, ahova Castiel épp akkor érkezett meg és észrevett.
Odarohant hozzám.
- Mi a baj? - kérdezte.
Miután meglátta, hogy tiszta vér vagyok segíteni akart rajtam, de nem engedtem.
- Ne segíts! Már úgysem tudnának megmenteni! Amber volt az! Féltékeny volt rám, hogy én házasodtam veled össze helyette... Tudd, hogy szeretlek örökre! Rosanak mond meg, hogy őt is nagyon szeretem! Keresztanyunak pedig azt, hogy igaz, hogy már csak egyedül van a világ ellen, de én mindig vele leszek! Vigyázni fogok rátok onnan fentről! - mutogattam az ég felé. - Tényleg sajnálom...
- El sem hiszem, hogy így halsz meg... - mondta, majd elkezdett sírni.
- Ne aggódj miattam! - mondtam, majd elmosolyodtam. - Örülök, hogy most itt vagy velem!
- Szeretlek! - mondta, még mindig sírva.
- Én is téged, nagyon!
Ahogy ezt kimondtam Castiel megcsókolt. De a csók végét már nem éltem meg.

~~~Castiel szemszöge~~~

- Yuko! Yuko! Ébredj már fel! Nem hagyhatsz el így! - kiabáltam Yukonak.
Mind ez hiába. Meghalt. Nem csókolhatom többet és nem is ölelhetem. Nem láthatom már a gyönyörű zöld szemét, ami ha fény világít rá sárgás lesz... Nem érezhetem többé a karjaimban... Miért büntet ezzel a sors?! Nekem ő volt az életem. Érte meg is haltam volna. Ha akkor megyek oda amikor Amber meg akarta szúrni talán még meg tudtam volna állítani és akkor most boldogan mennénk a nászutunkra...
De most már mindennek vége... Minden jónak... Pedig annyi mindent átéltünk együtt és annyi minden történt körülöttünk...

~~~Írói szemszög~~~

Castiel miközben sírt az egyik fát rugdosta, majd felvette Yukot az ölébe és elvitte Hatsunehoz, majd Rosalyahoz, hogy lássák utoljára.
Mindkettő nagyon sírt. Castiel át adta nekik az üzenetet, amit Yuko az utolsó erejével mondott. Kicsit meg is mosolyogták őket.

-Egy év múlva-

Egy év telt el Yuko halála óta. Még most sem állt vissza a rend. Castiel fél éve öngyilkos lett, mert nem bírta tovább azt, hogy Yuko nincs vele. Rosalya majdnem minden nap a közös képüket ölelgetve sír. Hatsune pedig próbál erős maradni, de sokszor már nem tud, mert ahányszor meghallja Yuko nevét elsírja magát. Kentin is megkönnyezte a húgát. Asami viszont még a sírjára is ráköpött és lehordta mindennek. Amber pedig egy zárkából nézte, hogy megy a halottas kocsi a temetésre, mert 50 év letöltendőt kapott. Armin egy drága egyetemre jár és szebbnél-szebb kitüntetéseket kap. Sőt, nagyon is boldog, de csak azért, mert még nem tudta mi történt Yukoval. Viktor?! Viktor annyira depressziós lett, hogy feketébe váltott és vágja magát. Mindig egyre mélyebbre. Talán egy hónap múlva már (vagy még annyi se) nem fog tudni vágni semmit.
Yuko nagy ürességet hagyott maga után, mindenkiben.





 VÉGE
És itt a történet vége!^^ (A Dream Fight továbbra is működni fog!) Ha szeretnétek írjátok le kommentben, hogy mit gondoltok egy-egy emberről vagy magáról a történetről!:) Egyébként úgy terveztem, hogy majd a két blog története összefut azzal, hogy Clara Yuko lánya lesz, de ide most pont illett a vége!:) A blogot továbbra is meghagyom, ha még vissza szeretnétek olvasni vagy ha valaki rátalál akkor el tudja olvasni!^^ Remélem, hogy a másik blogot is sokan fogjátok olvasni és ugyan olyan sikeres lesz majd mint ez!^^ Azért azt is remélem, hogy tetszett nektek a történet és sokan követtétek! Viszlát a másik blogon!^^ :)
Cassandra

24. rész - Újabb gondok

- Nem leszek kész időben! - kiáltottam fel izgatottan.

- De, kész leszel! Ha rajtam múlik akkor 10 perc és mehetsz is! - nyugtatott le Rosa, majd folytatta a sminkemet.
Nyár van és dög meleg. Mégis egy óriási ruhában kell lennem egy csomó ideig... Jah, még nem is mondtam! Ma van az esküvőm napja! És most már rendesen járok iskolába... de most nyári szünet van! Minden elrendeződött. Szeretjük egymást. Talán jobban, mint az elején!
Amikor Rosa végzett a sminkemmel gyorsan feltűzte a hajam és mentem a cipőmért.
Végre kész lettem!

Miután egy csomó ideig a tükör előtt álltam Rosa lerángatott.
Keresztanyu nagy nehezen betuszakolta a ruhámat, aztán indultunk is. Még most sem fogtam fel, hogy férj és feleség leszünk.
Amikor megérkeztünk már mindenki a helyén volt. Castiel elmosolyodott amikor rám nézett. Keresztanyu belémkarolt és eljátszotta apu szerepét, mert a szüleim most sem jöttek haza. Még erre az alkalomra se.
Ahogy odaértem Castiel elé keresztanyu átadta neki a kezemet.
- Gyönyörű vagy! - mondta mosolyogva.
Amikor végre megérkezett a pap elmondtuk az esküt és utána jött a nagy kérdés...
- Castiel! Elfogadod Yukot feleségedül?
- Igen! - mondta, még mindig mosolyogva.
- És te, drága Yuko! Elfogadod Castielt férjedül?
- Még szép, hogy igen!
- Megcsókolhatjátok egymást!
Ahogy ezt kimondta Castiel közelebb húzott magához.
- Szeretlek! - mondta, majd megcsókolt.

Mindenki tapsolt.
A gondok akkor kezdődtek amikor a buli is. Egy hivatlan személy állított be... Először még nem is foglalkoztunk vele. Csak buliztunk tovább.
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - kérdezte Castiel.
- Csak körülbelül százszor!
- Nem tudok betelni a szépségeddel! - mondta, majd nyakon puszilt.
Viktor egyfolytában minket figyelt.

Egyre jobban idegesített. Elegem volt belőle. Elhatároztam, hogy elé állok és megkérdezem, hogy mi ennyire érdekes rajtunk!
Ideges arccal elindultam a fiú felé. Már sejtette, hogy miért megyek oda.
- Mi olyan érdekfeszítő, hogy minket figyelj?
- Csak téged néztelek! Gyönyörű vagy ebben a ruhában... meg amúgy is!
- Hát köszi, de nem szeretném ha balhét csinálnál különben az első dolgom az lesz, hogy kitessékeljelek az életemből! Fogd fel, hogy ez a helyzet!
- Felfogtam egy ideje...!
- Remélem is!
Ahogy ezt kimondtam visszamentem a férjemhez.
- Mit beszélgettetek? - kérdezte.
- Igazából csak megfenyegettem. Semmi különleges!
Újra elkezdtünk táncolni. Mindenki minket nézett. Keresztanyu egyszer-egyszer hátrafodult és a könnyeit törölgette. Mindenki boldog volt, kivéve egy embert. Viktort. Megsajnáltam. Igaz, hogy olyanokat tett amit nem kellett volna, de mindenkinek jár egy második esély!
- Táncolhatok egyet Viktorral? Csak hogy ne legyen ilyen semmilyen...
- Jó, de ha tapogat akkor azonnal eljössz! - utasított Castiel.
- Igenis főnök! - mondtam, majd elindultam a fiú felé, ismét.
Kezeimet a tarkójánál összefűztem, ő pedig megfogta a derekamat és elkezdtünk táncolni.
- Remélem, hogy boldogok lesztek! - mondta, majd vetett egy hamis mosolyt az arcára.
- Ezt sosem akartam hallani tőled...
- Én sem akartam mondani soha...
- Nem akarom, hogy így végződjön ez a harc. Azt akarom, hogy minden rendben legyen! Hogy ne legyen több háború!
- Tudod, hogy sosem fogom feladni... - mondta, majd csibészesen elmosolyodott.
Erre már inkább nem mondtam semmit, csak én is elmosolyodtam, majd táncoltunk tovább. Viktor egy csomószor a ruhámra lépett, amit mindig nevetés követett. Remélem, hogy így jól érezte magát!
- Tudod... Amikor táncoltunk úgy éreztem, mintha mi házasodtunk volna össze... Ahogy néztem a gyönyörű mosolyodat és a csodás ruhádat... Mosolygásra késztettél és arra, hogy megcsókoljalak, amit már sajnos nem tehetek meg...
- Sajnálom, tényleg! De ennek így kell lennie... Lehet, hogy téged másnak teremtett a sors, én pedig csak egy óriási szikla vagyok, amit el kell dobnod, hogy tovább juss... Én nem kívánok neked rosszat, mert te jó ember vagy... és egyszer a szerelmem is voltál...
- Nekem még most is az vagy és az is leszel! Te leszel az én kis hercegnőm Castiel pedig a torony, amibe bezártak, de majd egyszer kiszabadítalak!
- Sok sikert! - mondtam egy olcsó mosollyal az arcomon.
Amikor ezt kimondtam Viktor megcsókolt. Ahogy ezt Castiel meglátta odarohant és ellökte a fiút, aztán elkezdtek verekedni.
Én csak leguggoltam az óriási ruhámban és sírtam. Nem érdekelt, hogy a sminkem lefolyik a ruhámra. Nem akarom így látni őket... Olyan ez, mintha a fiaim lennének, akik sosem jönnek ki egymással... Egy anya is azt szeretné a legjobban, hogy a fiai ne veszekedjenek!
- ELÉG! - kiabáltam sírva, majd szétszedtem a két verekedő fiút. - Pont itt kell verekednetek? Mindent elrontottatok!
Ahogy ezt rájuk kiabáltam, kirohantam az óriási teremből egyenesen a kocsi mellé. Ott leguggoltam és sírtam. Addig ameddig csak tudtam.
Rosa és keresztanyu utánam jöttek és vigasztaltak, de nem sikerült nekik. Castiel oda se jött, mert tudta, hogy most békén kell hagynia. Viktor pedig hallgatott Castielre és ő inkább hazament.
Amikor egy kicsit jobban voltam visszamentem és mindenkit hazaküldtem.
A buli után elmentünk volna Hawaii-ra, de nem tudom, hogy most így lesz e belőle valami...

23. rész - Viktor kavar... csak éppen nem levest...

Pár nap után kiengedtek a kórházból. Castiel most már tényleg nem fog elengedni sehova egyedül! Egész jól vagyok most. Castiel egy csomó hülyeséggel tömte tele a fejem a hazafele úton. Mindenki hülyének nézett, hogy miért röhögünk ennyire! Megnyugtatott, hogy Viktor többé nem jön a közelünkbe és nem lesz több ilyen. Castiel felhívta és elmondta neki a helyzetet.
Egy pár napig még otthon kell maradnom, nehogy történjen velem valami.
Castiel hűen ápol, mintha az anyukám lenne.
- Kérsz még valamit? - kérdezte aggódóan.
- Nem, köszi. Majd átmegyek egy kicsit keresztanyuhoz, jó?
- Már csak ma kell itthon maradnod! Bírd ki! Nem akarom, hogy bajod essen!
- Ez az egy nap már nem oszt, nem szoroz! Jól vagyok. Nem szédülök, nincs hányingerem. Légyszíves had menjek el!
- Megígéred, hogy nem lesz semmi bajod?
- Megígérem!
- De ha lesz akkor nem mozdulhatsz ki egy hétig!
- Megbeszéltük! - mondtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.
Még egy pár órát otthon maradtam, majd elindultam keresztanyuhoz, gyalog.
Már az utcájuk elején jártam amikor találkoztam Viktorral.
- Yuko! Figyelj! Sajnálom ami történt én nem akartalak megölni!
- Nem te voltál, hanem én és kész! Nem értem miért fogjátok magatokra amikor ÉN CSINÁLTAM, ÉN TETTEM! Nem ti és nem más! ÉN!
- Bocs, főnök!
- Ne flegmázz, mert arra 'allergiás' vagyok! Inkább menj haza és aludj egyet! Túl gyökér vagy te ehhez!
Ahogy ezt kimondtam siettem tovább. Még egy ideig bámult engem, aztán ő is elindult a maga útjára.
Egy kis idő múlva odaértem keresztanyuékhoz. Azonnal a szobájába siettem.
Elmeséltem neki az egész helyzetet attól kezdve, hogy reggel elindultam.
- Én mondtam, hogy ne menj vissza Japánba!
- Ne csak ennyit hozz le belőle!
- De akkor is így van! Ha rám hallgattál volna akkor nem mész oda!
- A ruhámat csak haza hozom már nem azért...
- Elmentem volna érte én! Akkor legalább ez nem történt volna meg! Egy balesettel kevesebb!
Még egy kicsit beszélgettünk, aztán elindultam haza.
Amikor hazaértem Castiel karba tett kézzel várt.
- Hogy képzelted ezt? - kiabált rám.
- Mégis mit?
- Ne hazudozz nekem! - mondta, majd felpofozott.
Itt telt be a pohár. Így játszunk? Akkor játsszunk így!
- Mit képzelsz magadról? Mit pofozgatsz egy nőt? Te normális vagy? Nem tettem ellened semmit!
- Képes vagy a szemembe hazudni? - kiabált ismét.
- Sosem hazudtam még a szemedbe és nem most fogom elkezdeni!
- Igen? Akkor miért jött ide azzal Viktor dicsekedni, hogy nem is Hatsune-hoz mentél hanem hozzá és lefeküdtetek?
- Jesszusom! Most te komolyan neki hiszel? Álszent paraszt a Viktor! Amikor tudom kerülöm! Igen, összetalálkoztunk, de nem feküdtünk le! Sajnálkozott, én meg leordítottam! Ennyi történt! Ja, és ma a kanapén alszok! Csá!
Amikor abbahagytam felmentem és kerestem egy másik ágyneműt, hogy legyen mibe aludjak.
- Egy riherongy vagy, tudod? - kérdezte HALÁL KOMOLYAN.
- Miért vagyok az? Már elmondtam mi történt! Amúgy meg te akkor mi vagy? Nem is egyszer csaltál meg! Te engem ne oktass ki, hogy milyen rossz ez! Kétszer akadtam ki és kétszer akartam meghalni! Úgyhogy engem hagyjál ezzel! - ordítottam.
Megfogtam a párnákat és a takarót, majd lefelé indultam.
- Maradj is ott! Nem akarlak látni! - kiabálta Castiel az emeletről.
Nem értem őt. Még ha meg is csaltam volna akkor is ő csalt meg kétszer! Akkor már meg se kottyanjon neki! De utálom ezt mikor valaki kavar!
Este még egy kicsit néztem a tévét, majd elaludtam.

~~~Castiel szemszöge~~~

Nem tudok aludni. Nem hagy nyugodni ez a dolog. Yuko egyáltalán nem ilyen...!
Ahogy így gondolkoztam rezgett a telefonom. Kaptam egy SMS-t.
"Nyugi, nem csalt meg Yuko még mielőtt lehordanád! Vagy ha már megtetted akkor remélem jól összevesztetek! Csácsá!

Viktor"
Miután elolvastam lementem.
Megnéztem, hogy Yuko alszik e már (szerencsére már aludt) és felvettem az ölembe, majd felvittem magam mellé. Olyan cukin alszik!

~~~Yuko szemszöge~~~

Ma reggel az ágyunkban ébredtem. Valószínűleg Castiel felhozott, mert sosem szoktam alvajárni. Legalábbis nem szokásom. Gondolom belátta, hogy amúgy se tenném ezt vele.

Ez most csak ilyen rövid lett, mert már régóta nem volt rész és szerettem volna már kitenni:) Azért remélem tetszett!^^

Cassandra

22. rész - Egy életen át

Ma úgy ébredtem, hogy muszáj elmennem ma Japánba a többi cuccomért, ezért adtam egy puszit Castiel arcára és hagytam neki üzenetet.
Ameddig a repülőtérre vitt a taxi, addig gondolkodtam a Japánban történtekről. Armin is vár még. Nem tudom, hogy fogom elmondani neki, hogy már nem csak hogy nem megyek vissza hozzá, de már el is jegyeztek... Csinálhatnám azt, hogy nem adok magamról semmi jelet, de azért ez egy kicsit szemét dolog lenne vele szemben. Muszáj lesz neki elmondanom. Rosa sem fog nagyon örülni szerintem, de tudom hogy az 'áldását' fogja ránk adni. Érzem.
Yurit sem tudom hova tenni. Most akkor ő neki tetszettem? Vagy miért csókolt meg? Hergelni akart? Talán ezt már sosem tudom meg. Sőt, nem is akarom.
Nagyon rosszul tettem, hogy elmentem oda. Most már belátom. Ha elbúcsúzok mindenkitől akkor fájdalmat fogok nekik okozni, amit nem akarok, de muszáj lesz hazajönnöm. Rosaval ígyis-úgyis tartani fogom és tartottam is a kapcsolatot, de Armin... Nehéz dolog megválni úgy valakitől, hogy már-már szeretted is.
Bár azt is belátom, hogyha nem mentem volna el akkor most talán nem lennék menyasszony, mert akkor nemet mondtam volna. De így hogy megmentettem az életét bebizonyosodott, hogy érzek még iránta valamit, mert csak miatta jöttem haza. Egyben jó és rossz döntés is volt.
Amíg így gondolkodtam meg is érkeztem. Már ismerős volt a repülőtér. Pont jókor jöttem, mert most jött egy Japánba menő repülő szóval gyorsan megvettem a jegyet és felültem rá.

~~~Másnap~~~

A repülő leszállt. Ismét hívtam egy taxit és indultam Rosahoz.
Néha elgondolkodtam azon, hogy haza kéne hoznom Rosalyat, Leighel együtt. Egy házban lennénk és lenne nekik is saját szobájuk. Ja, meg összeköltözhetnének.
Megérkeztem. Amikor bementem már Rosa várt a csomagjaimmal.
- Jó újra látni!
- Téged is! - mondta, majd megölelt.
- Még nem kellett volna össze pakolnod, de már mindegy!
- Uhh, tényleg! Majd adok neked pizsit, oké?
- Oké.
Felmentünk a szobájába és elkezdtünk beszélgetni, hogy mi történt az előző pár napban.
- És veled mizu? - kérdezte.
Csend. Nagy csend.
- Csak nem valami olyan történt amiről ha tudnék megölnélek? - kérdezte karba tett kézzel.
- Hát... azt már csak te tudod.
- Mondjad! Essünk túl rajta! Ha megöllek, ha nem muszáj lesz elmondanod!
- Eljegyeztek...
- De hisz ez jó hír! - mondta, majd elkezdtett ülve ugrálni az ágyon.
- Még nem fejeztem be...
Eléggé komor és mérges fejet vágott. Szerintem sejti, hogy mi a szitu.
- Már tudom miért leszek ideges. Biztos valaki olyan jegyezett el, akit utálok!
- Majdnem... Castiel az.
- AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA!!!!!!!!
Egy-két percig még örjöngött, aztán végül lenyugodott.
Miután végre visszatért a földre, elmeséltem neki az egész történetet és így már megértette.
- Áldásom rátok! Végre van igazi sógorom! - mondta, majd elkezdett ismét ülve ugrálni.
- Igen, nővérkém! - mondtam, majd megöleltem.

~~~Viktor szemszöge~~~

Már itt vagyok Rosaék előtt. Kicsit félek bekopogni, mert nem tudom, hogy mit fognak szólni.
Erőt vettem magamon és bekopogtam. Rosalya anyukája nyitott ajtót és mondta, hogy lent várjak, mert lehívja Yukot.
Egy kis idő múlva le is jött a lépcsőn.
- Yuko! - kiabáltam, majd odarohantam hozzá és megöleltem.
- Én is örülök, hogy látlak!... De mit keresel itt?
- Hát téged!
- Engem? Hát én már 2-3 napja otthon lakom!
Otthon lakik? Azt mondta, hogy nekem szól először amikor hazamegy és akkor így tudom meg, hogy már rég hazament...
- Azt mondtad, hogy nekem szólsz először!
- Több mint fél év után már elfelejthettem, nem?
- Igazad van!
Ahogy így beszélgettünk egy gyűrűt pillantottam meg a gyűrűsujján. Talán már elvette valaki? Máris amikor még csak pár napja tért haza? Reménykedem, hogy nem.
- Az a gyűrű...?
- Ohh... Az most mindegy!
- Nem mindegy! Eljegyeztek igaz?
- Ha azt mondom igen akkor nem beszélünk erről többet?
- Szóval igen. És melyik Japán jegyezett el?
- Az igazat megvallva nem jegyzett el egy Japán sem. Otthon jegyeztek el...
- Ugye nem az akire én gondolok?
- Attól függ kire gondolsz...
Amikor ezt kimondta kirohantam a házból és elkezdtem rohanni a reptérre, hogy minél hamarabb hazaérjek. Tudom, hogy Castiel volt. Valahogy érzem. Csak kerüljön a kezeim közé! Nem fogja túlélni...

~~~Yuko szemszöge~~~

Egy ideig futottam Viktor után, de feladtam. Úgysem tudom megállítani. Tudja, hogy Castiel volt és ezért most bajba kevertem. Ha nem látta volna meg akkor most nem lenne halál listán a drága vőlegényem. Erről is én tehetek... Mindenről én tehetek! Mindent én csinálok rosszul! Mindenki miattam lesz szomorú, mert mindenkit megbántok! Pusztán a jelenlétemmel! Egy szerencsétlen senki vagyok.
Sírva sétáltam haza. Úgy érzem minden ellenem fordult most. Ha Viktor megveri Castielt holnap akkor annak is én leszek az oka. Meg fog utálni. Viktor is utál. Végülis megérdemlem.
Nem értem haza. Még szükségem volt egy kis friss levegőre, ezért kimentem az erdőbe ahol van egy óriási nagy vízesés.
Felmentem a tetejére és leültem. Miközben gondolkodtam dobáltam lefelé pár követ. Amikor ledobtam egyet-egyet akkor a végén már nem is láttam őket. Olyan érzésem volt, hogy nekem is el kéne tűnnöm velük együtt.

~~~Írói szemszög~~~

Yuko felállt és a mélybe nézett. Tudta, ha most leugrik nem biztos, hogy túl is éli. Ő ezt akarta. Azt akarta, hogy többé ne szenvedjen miatta senki. Betelt a pohár.
Levette a cipőjét. Először nézte, hogy hogy zúdul le a víz, majd egy nagyobb követ ledobott. Pár másodperc után már nem látta. Eltűnt. A víz lenyomta maga alá.
Nyelt egyet, majd ugrott.
Levegőt sem vett az ugrás előtt így hát az orra és a szája is megtelt vízzel. Szemét kinyitotta, mert megijedt, de már nem tudott meghátrálni.
A víz maga alá temette őt is, úgy mint a köveket. Ki sem látszott a vízből. Talán be is teljesült a vágya. De mégsem.
Kapálózott a vízben ami egyre inkább nyomta lefelé. 15 perc után feladta hisz tudta: semmi értelme.
Egy ideig még bírta a vízben, majd elvesztette eszméletét.

EGY KICSIVEL KÉSŐBB...

~~~Rosa szemszöge~~~

Behoztuk Yukot a kórházba. Nagyon súlyos volt az állapota. Nem volt eszméleténél és vérzett egy kicsit a feje is. Majdnem meghalt. Még jó hogy anya az erdőbe jár futni, mert ha nem ment volna oda akkor Yuko már nem élne. Szerencséje volt. Bár az orvosok azt mondják, hogy nem lelökték, hanem önszántából ugrott le, mert megtalálták a cipőjét a vízesés tetején. Meg akart halni és tudom is hogy miért. Úgy érzi, hogy ő már semmi és hogy ő miatta fogja megverni Viktor Castielt. Igen, ennyit még hallottam, mert ameddig beszélgettek hallgatóztam. De ezért nem kellett volna öngyilkossági kísérletet végrehajtania! Nekem is fontos, a vőlegényének is fontos és keresztanyukájának is... és hogyha már Viktor ilyenre képes akkor neki is. Eléggé fájt volna ha meghal, de hál' istennek nem történt meg!
Egy kis idő után kijött az orvos.
- Most már kezd magához térni úgyhogy bemehetnek!
- Köszönjük! - mondta anya, majd be is mentünk.

~~~Yuko szemszöge~~~

Amikor kinyitottam a szememet mindenhol fehéret láttam. Kórház szín. Már ismerem.
Rosa ült az ágyam mellett az anyukájával arra várva, hogy mikor fogom fel végre amit mondanak, de alig értettem még valamit.
- Ne mondjatok semmit, mert még úgy se értem! - csitítottam le őket.
Megint mondtak valamit, majd felálltam és kimentek. Gondolom azt, hogy majd még jönnek vagy valami ilyesmi. De amúgy nem az, hogy nem hallok csak egyszerűen még nem fogom fel amit beszélnek.
Vajon hogy kerültem ide? Azt hittem meghalok. Bár jobb is lett volna.
Pár perce már az orvos is bejött és legalább most már értettem amit mond. Azt mondta, hogy látogatóm van és be is engedte.
Castiel volt az. Aggódva leült mellém és megfogta a kezem.
- Miért csináltad ezt? - kérdezte aggódva és idegesen.
- Miért ne?
Castiel szeme lila volt. Viktor előbb hazaért, mint gondoltam. És akkor ne ugorjak le?
- Ne csináld ezt velem többet! Kérlek...! - mondta, majd megölelt. - Ezt most miért tetted?
- Mindenért. Betelt a pohár nálam és egyszerűen megtettem. Még emlékszem. Először féltem, aztán elgondolkodtam. Arra jutottam, hogy mindenkinek meg kell halni a egyszer és hát... megtörtént. Majdnem.
- De mi késztetett erre?
- Elég annyi, hogy egy szerencsétlen senki vagyok és mindenkinek fájdalmat okozok. Azt is tudom, hogy miért lila a szemed. Az is miattam történt...
- Ne gondold ezt! Én itt leszek és vagyok is neked! Egy életen át!
- Egy élet nekem nem elég. Én halálom után is veled akarok maradni. Vagy halhatatlan lenni és örökre veled élni! Még az is kevés lenne...
- Jó lenne ha halhatatlanok lennénk. Örökre együtt maradnánk! Csak meghalna körülöttünk mindenki...
- Őket is halhatatlanná tenném... Mindenkit aki fontos.
- De mivel ez nem lehetséges megelékszek azzal, hogy egy életen át veled lehetek! - mondta, majd elmosolyodott.
- Szeretlek! Örökre! - mondtam, majd én is elmosolyodtam.
- Én is téged! Örökre! - mondta, majd megcsókolt.

21. rész - A szív azt akarja amit akar!

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Végülis mi együtt sem voltunk és csak így bumm felteszi a legnagyobb kérdést a világon. Szeretem és ő is szeret, de ez ilyen gyorsan... Még ki sem hevertem amit velem tett!

Látta rajtam, hogy nem tudok dönteni. Cikáztak a fejemben a gondolatok. Szívem szerint igent mondanék, de az agyam szerint nemet kéne. Nehéz, nehéz... Lehet mondani olyat, hogy tartózkodom?:D

Már vagy 10 perce ülünk egymással szemben és még most se döntöttem. Castiel már úgy vigyorog, mint egy hülye én meg késztetést érzek arra, hogy röhögjek rajta!

- Nem tudod, igaz? - kérdezte mosolyogva.

- Pontosan.

- Nem muszáj most döntened! Dönts akkor, amikor már úgy érzed, tudod a választ!

Megveregette a térdemet, majd felment az emeletre. Én meg végignéztem. Végignéztem, hogy az 'igenem' az emeletre megy 'nemtudom' néven. Hát mondhatom most nagyon jól vagyok... és ez most szarkazmus volt.

Azt láttam jónak, hogy elmegyek keresztanyuhoz és tanácsot kérek tőle. Ő mindig bölcs. Pedig még 38 éves!

Gyorsan felkaptam a kabátomat és KOCSIVAL elindultam keresztanyuhoz. Nincs jogosítványom, de semmi gond tudok vezetni!:D

Amikor megérkeztem azonnal az ajtóhoz siettem kopogni, de már Kentin nyitotta az ajtót szóval nem kellett.

- Szia hugi!

- Csá bátyus! Miujság?

- Semmi érdekes. Hát veled?

- Velem se.

Gyorsan felszaladtam keresztanyuhoz.

- Hát te? Nem beiratkozni vagy?
- Ez hosszú történet!

- Mondtam, hogy csak akkor--

- Tudom! És itt maradok! Ennek köze sincs hozzá!

Elmeséltem neki a tegnap estét és ami ma eddig történt.

- És igent mondtál? - kérdezte ragyogó szemekkel.

- Nem mondtam semmit. Ő tudta mit mondok rá. Úgyhogy a válaszom, negyed óra után, az lett, hogy 'nem tudom'...

Keresztanyunak leesett az álla és nagyon nagy lett a szeme. Esküszöm megijedtem tőle!

- Hogy lehettél ilyen hülye?

- Kösz, keresztanyu. Én is szeretlek...

- Na, de érted hogy értem! Hogy lehetett ez a válaszod? Tudom, hogy igent mondtál volna!

- Hát igen, de ez nem olyan egyszerű... Miért mentem el? Miért kerültem kórházba még anno?

- Ohh, erre nem gondoltam. De akkor is mondhattál volna igent!

- De miért nem kezdtük akkor már a járással? Jó, tudom hogy én nem akartam vele járni, de akkor is! Először legyünk együtt, aztán kérje meg a kezem!

- Csillámpónit ne hozzon neked? Esküszöm, hogy olyan vagy, mint az anyád!

Na ezt nem kellett volna mondania. Tudja, hogy 'allergiás' vagyok arra, ha az anyámhoz hasonlítanak. Nem vagyok olyan, mint ő és kész! Én nem adnám oda másnak a gyerekemet, hogy nevelje fel! Ja, és én 17 éves koromban vesztettem el, nem 15 évesen. És én nem vagyok 17 évesen terhes! Azért van különbség!

- Ezt most meg sem hallottam! - mondtam vigyorogva. - Na akkor most igent mondjak vagy nemet?

- Gondolj arra, hogy mit mondana most neked Rosalya! Biztos nem azt, hogy ugorj a nyakába, de nem is azt, hogy mondj nemet! A szíveddel kell tudnod a választ! Ha szereted, és tényleg annyira, hogy hozzá is mennél és leélnéd vele az életed, akkor mondj igent! De ha 1-2 év múlva elválnál tőle, mert olyan kedved van akkor bele se kezdj!

Még beszélgettünk egy kicsit keresztanyuval, aztán elköszöntem Kentintől is és elindultam haza.

Egész úton gondolkodtam azon amit keresztanyu mondott. Ha most elkötelezem magam már nem csinálhatom vissza. Jól kell döntenem, mert ha nem akár tönkre is teheti a viszonyunkat Castiellel. Mondhatnék csak úgy nemet, hogy ne legyen ez a teher is a vállamon, de akkor ki tudja mi történne?! Meg se próbálom.

Muszáj őszintének lennem vele és ha ez egy igennel jár akkor azzal jár! Mert persze, hogy szeretem, de a múlt az egészet beárnyékolja. De 'a szív azt akarja amit akar' szóval ha nem adom meg neki amit kér akkor összetörik...

Megérkeztem. Most már tudom a döntésemet és remélem ezzel jót teszek.

Az ajtó előtt vettem még egy utolsó nagy levegőt és benyitottam. Amikor bementem Castiel videojátékozott. Nem csalódtam benne!

- Csá csajszi! - nézett el egy pillanatra a képernyőtől.

Csá?! Mi az, hogy csá?! Köszönjön így egy haverjának, de ne egy lánynak!

- Döntöttem...!

Ahogy ezt kimondtam kikapcsolta a videojátékot és odarohant hozzám. Én csak néztem, hogy mit csinál azzal a bizonyos 'kiezahülye' nézéssel.

- Kérdezd meg mégegyszer csakhogy ne a levegőbe lebegjen a válasz! - mosolyodtam el.

Letérdelt elém. Szürke szemei csillogtak azt remélve, hogy igent mondok. Pár másodpercig engem nézett, aztán elkezdte.

- Hozzám jössz feleségül?

Egy fél percig hagytam had izguljon, aztán kimondtam...

- Igen!

Felugrott és megölelt. Mindketten sírtunk az örömtől, bár én egy kicsit a bánattól is, mert ha megcsalna megint akkor nem tudok tenni semmit, max hónapokon át válok... De főleg az örömtől sírtam! Örültem neki, hogy nem kell tovább magamban tartanom amit érzek! Újra az 'enyhéncsöpögőscukipár' lehetünk. Csak most már nem csak járunk... Most már menyasszony és vőlegény vagyunk! El sem hiszem!

- Most már az enyém vagy! Soha többé nem engedlek el! Soha! - mondta még mindig sírva.

- Szeretlek! - mondtam a könnyeimet törölgetve.

- Én is téged! - mondta, majd megcsókolt.

Az első csókunk vőlegényként és menyasszonyként. Nagyon szeretem és mostmár tényleg nem akarom elveszíteni!

Elkezdtünk csók csatázni. Tudom, hogy mit akar és most az egyszer muszáj engednem!

Felvett az ölébe és felvitt a szobánkba. Legalább nem kellett magamtól mennem... Milyen hülyén néztünk volna ki! Mentünk volna 5 lépcsőt (bár lehet, hogy sokat mondtam) és leestünk volna!:D

Miután megtörtént aminek meg kellett felöltöztünk és lementünk a konyhába.

Felhívtam keresztanyut. Elmondtam neki, hogy igent mondtam és elhívott vacsorázni. Először nem igazán akartam beleegyezni, mert Asami is ott lakik, (sajnos) de azt mondta, hogy úgyis a barátnőjénél alszik, szóval nem lesz otthon.

Elindultunk keresztanyuhoz gyalog, mert tudtam, hogy meg fog kínálni borral vagy csokilikőrrel (amit ő csinál és amúgy nagyon jó íze van) és Castiel úgy nem vezethet.

Amikor megérkeztünk keresztanyu gratulált és nagy meglepetésünkre Kentin is. Elásták a csatabárdot durván fél év után.

Egész este jól éreztük magunkat. A kaja is finom volt, keresztanyu csokilikőrje is, úgyhogy minden rendben ment. De ha Asami is itt lett volna akkor kicsaptam volna a balhét keményen. Beszólt volna egyet úgy megcibáltam volna, hogy a vörös hajából alig lenne! De legalább nem volt ott az a lényeg!^-^

Miután megvacsoráztunk elköszöntünk tőlük és mentünk is haza. Egész úton tervezgettük a jövőnket! Azt is eldöntöttük, hogy két gyerekünk lesz! Egy fiú és egy lány. Jó, mondjuk nem biztos, hogy egy fiú, egy lány lesz, de ezek még csak tervek. A lány (keresztanyu után) Hatsune, a fiú Castiel lenne.

Amikor megérkeztünk levettük a dzsekinket és elkezdtem csinálni a reggeli kávét.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Most csak azért mondtál igent, hogy ne legyek szomorú?

- Nem. Én tényleg szeretlek. Különben az a pár csók se történt volna meg és nem lettem volna féltékeny sem. Meg amúgy valaki miatt nem rontanám el ilyesmivel az életem!
- Ja, akkor jó. Akkor nem mondtam semmit! - mosolyodott el.
Szeretem. Ez most már nem fog változni. Eldőlt a sorsom. Egy vörös hajú, hülyével fogom leélni az életem! Mondjuk még mindig jobb, mint hogy Viktor mellett poshagyjak és várjak 30 éves koromig amíg megkéri a kezemet végre! Tényleg! Vajon mi lehet vele most?...

~~~Viktor szemszöge~~~

Hónapok óta semmi hír Yukoról. Kezdem úgy gondolni, hogy vissza sem jön. Minden nap ő jár a fejemben. Talán el kéne mennem Japánba és meg kéne keresnem. Tudom, hogy Rosa hol lakik úgyhogy annyi, hogy elmegyek hozzá. Igen. Ezt fogom tenni! Holnap reggel már indulok is és felkeresem Yukot!

~~~Yuko szemszöge~~~

Amikor végre sikerült megcsinálnom rendesen a kávét felmentem és felvettem a hálóingemet. Castiel is feljött és ő is öltözött. Csend volt.

- Akkor most már ugye nem kell a másik szoba?
- Nem kell! - mondtam, majd ráugrottam és megcsókoltam.
- Igen?
Megfogott egy párnát és hozzám vágta.
- Igen!
Visszadobtam.
Ott birkóztunk, mint két kisgyerek! Hiányzott már ez. Nagyon!
És most már büszkén mondhatom, hogy egy vörös hajú démon menyasszonya vagyok, aki kicsit gyerekes, de nekem pont tökéletes!

20. rész - Bulizós este

Amikor keresztanyuékhoz értem berontottam és felmentem az emeletre egyenesen a szobájába. Zenét hallgatott és sírt. Sosem láttam még ilyennek.

- Te meg mit keresel itt? - kérdezte.

- Azért jöttem, hogy bocsáss meg nekem! Tényleg te neveltél fel szinte és mindent neked köszönhetek! Én nem akartam fájdalmat okozni... Senkinek. Főleg neked nem! Imádlak, szeretlek, és nem akarlak elveszíteni Asami és Castiel miatt! Kérlek, bocsáss meg!

- Hát...

- Kérlek...!

- Egy feltétellel! - emelte fel a szemöldökét.

- Na mondd!

- Ha nem mész vissza Japánba!

Elakadt a szavam. Köpni-nyelni nem tudtam. Ilyet hogy kérhet tőlem? Tudja, hogy min mentem keresztül és mégis ezt adja feltételnek... Ez nem igazságos!

- Legyen... - mondtam, majd megöleltem. - De csak miattad!

- Ketten a világ ellen?

- Ketten a világ ellen! - mosolyodtam el.

12 évesen ezt ígértem keresztanyunak. Azt, hogy ketten leszünk a világ ellen. (Már akkor sem vettem bele Asamit.) Csodálkoztam, hogy még emlékezett erre. Ő volt akkoriban a legnagyobb támaszom és a legjobb barátom. Akkor már nála laktam. Asami még nem lakott velünk. Már akkor tudtam, hogy ki lesz mellettem és ki lesz ellenem. Valahogy megéreztem.

- Holnap elmegyek visszairatkozni a suliba!

- Az remek. Örülök, hogy itt maradsz!

Hát én annyira nem, de nem akarom szomorúnak látni. Hisz 'ketten vagyunk a világ ellen'. Imádom őt és nem akarom két hülye miatt elveszíteni!

Közöltem ezt a többi ott lakóval és még egy pár óráig ott maradtam.

Körülbelül nyolc órakor értem haza. Castiel még a nappaliban nézte a tévét. Letettem a táskámat és odaültem mellé. Rátettem a fejemet a vállára és úg néztem vele a tévét. Unalmas volt, de legalább nem csináltam semmit. Teljesen kimerültem ma.

- Castiel!

- Hmmm...?

- Most jutott eszembe! Van egy jó hírem!

- Na! Mondjad csak!

- Itt maradok! - mondtam, majd szét mosolyogtam a fejem.

- Ez nagyon jó hír! - mondta, majd megölelt.

Amikor elengedett rajtam maradt az illata.

- Már csak azt kéne kitalálni, hogy hol fogok aludni...?!

- A másik szoba tele van minden cuccal amit nem raktunk sehova, szóval csak mellettem tudsz aludni vagy itt a kanapén... Mondjuk innen leesnél, mert ezt nem lehet kihúzni... - mosolyogva rámnézett.

Azt akarja, hogy mellette aludjak csak kedvesen fejezi ki. Azért néha jófej tud lenni.

- Jó, alszok melletted! De csak ma! - kacsintottam rá.

- Azt is lehet, deeeeeeee... Elmehetnénk bulizni!

Rossz ötlet! Nem! Nem...! NEM!

- Oké!

Miért bólintottam rá? És ha az lesz mint amikor...? Jajj ne...

Felmentem a 'még szobánkba' és kiválasztottam egy jó kis fekete miniruhát amit még akkoriban hordtam amikor itt voltam. Felvettem hozzá egy fekete magassarkút és még egy kis fekete rúzs, fekete szemhéjpúder.

- Gyönyörű vagy! - mondta, majd elmosolyodott. - Akarom mondani... Jól nézel ki!

Nem csalódtam benned, drága Castiel...

- Kösz! - köszöntem meg egy széles mosollyal.

- Indulhatunk?

- Persze! - mondtam, majd megfogta a kezem és úgy indultunk el a kocsihoz.

Amikor odaértünk a 'Castiel féle buliba' jó volt a hangulat. Mindenki táncolt. Van aki csak úgy, mert akart és volt, aki már a pia hatására.

Mi azonnal a pulthoz siettünk. Megittunk egy pár vodkát, aztán végünk volt. Én még egy kicsit magamnál voltam, de Castiel szerintem azt se tudta, hogy milyen rendezvényen van...

Ahogy röhögtem Castiel hülyeségein odajött egy csávó.

- Szia Cica! Nem fájt amikor leestél az égből?

- De. Meg is haltam! 25 éve. Pont akkor amikor ez a duma is! - koptattam le.

Castiel már azt se tudta hol van szóval nem foglalkozott vele, hogy épp ki jön oda. Pedig jöttek jó páran... Még hozzá is, de csak annyi volt a válasz, hogy "őt szeretem" és rám mutogatott...

Azért nem ittam már többet, mert nem akartam túl lépni a határt, hogy legyen esélye, a sors megismétlődésének.

Castiel egy idő után elment pár csajjal pedig elvileg: "ő-őt szereteeeem! bizony!!! hozzá ne merj nyúlni vagy ketté törleeek mint a fagyott törölközőt!!!". Én meg már unatkoztam ott egyedül. De mivel Castiel eltűnt, ezért most már iszogathatok kedvemre!

Kértem a koktélokat szó szerint LITER számra. Úgy gurítottam lefelé őket, mint a tiszta vizet! A többi ember csak nézte, hogy jobban iszok, mint egy csávó... Most pihenem ki a sérelmeimet! Kimerítettem Castiel bankkártyáját...

Onnan már minden képszakadás...

~~~Másnap~~~

Tegnap nagy nehezen haza vánszorogtam. Arra még emlékszem, hogy Castiel nem volt itthon... és most sincs.
Ahogy tegnap hazajöttem azonnal leborultam az ágyra, szóval a miniruhámban aludtam. Mit ne mondjak... nem volt valami kellemes! Sőt, fel is húzódott rajtam...
Amikor már nagyjából magamhoz tértem levettem a ruhámat és átöltöztem valami rendes öltözékbe. Kimentem a fürdőbe, lemostam a maradék sminkemet és felkötöttem a hajam. Legalább már nem úgy néztem ki, mint valami ágról szakadt...
Lementem reggelizni. Ahogy ott ettem akkor érkezett meg Castiel. Amikor meglátott nagyon meglepődött gondolom azt hitte, hogy nem veszem észre amikor hazajön.
A ruha össze-vissza volt rajta, rúzsfoltok mindenhol, az inge kigombolódva. Ha azt csinálta amire én gondolok... Ahhj...
- Hát te? - kérdeztem tőle.
- Hazajöttem!
- És ilyenkor jössz haza? Rúzsfoltosan, kigombolt inggel meg had ne soroljam mikkel?!
- Csak nem féltékeny vagy? - húzta fel a szemöldökét.
Én csak bevágtam azt a 'jóédesanyádat' vigyort és elmosogattam a tányérom.
- Még nem hallottam a választ! Féltékeny vagy, Yuko?
- Nem vagyok féltékeny! Betűzzem le neked?
- Ohh... értem. Akkor nem zavar, hogy kettővel voltam egyszerre... Ja, és utána még egy harmadikkal! Onnan jövök. Eléggé durva estém volt! Szerintem megyek és lefekszem!
- Hogy lehetsz ilyen szemét? - ordítottam az arcába. - Tudod jól, hogy szeretlek és ilyenekkel nyaggatsz?! És akkor így legyek együtt veled?! Hát fordulj fel, tesó!
Amikor ezeket kimondtam megcsókolt.
- Ne csókolgass már! - löktem el magamtól. - Ki tudja hol járt a szád...
Miután ezt kimondtam leesett neki, hogy eléggé bunkón viselkedett, ezért felment.
Én csak mosogattam tovább. Gondolkoztam ezen az egészen. Hogy lehet ilyen? És még az orrom alá is dörgöli? Jól van, Castiel! Ez még csak a kezdet!
Nem megyek még suliba. Ma megint bulizni megyek és én is megcsinálom ezt Castiellel! Meglátjuk ki nevet a végén...!
Felmentem a szobámba és válogattam a bulis ruháimat. Elővettem a smink készletem és próbálgattam, hogy melyik szín állna jól valamelyik ruhához.
- Hát te mit csinálsz? - kérdezte Castiel.
- Ruhát és sminket válogatok estére. Miért minek látszik?
- Nyugalom, főnök! Nem szóltam! - mondta, majd ledűlt az ágyra.
- Bosszúra vágyom! Hagyj egy kicsit kibontakozni!
- Szóval te most bosszút forralsz?
- Olyasmit.
- És ki ellen?
Amikor ezt kiejtette a száján kiröhögtem. Na vajon ki ellen? Ahhj...
- Ellenem?
- Igen.
- És akkor ez így fog menni? Teljesen addig ameddig valamelyikünk meg nem unja?
- Valószínű.
- Egyébként most mit bosszulsz meg? Együtt se vagyunk! Akkor minek csinálod ezt?
- Tudod mit? Most az egyszer igazad van! Nem fogsz érdekelni! Feküdj össze mindennap valakivel az se fog érdekelni!
- Ez eléggé 5 éves szint egy 17 éves lányhoz képest!
- Hagyjál már! Azt csinálok amit akarok! Elvégre egy év múlva 18 leszek! Felnőtt nő! Akkor már nem szólhatsz bele a dolgaimba!
Ahogy ezt kimondtam becsaptam a fiókot és kimentem a szobából.
Talán igaza van. Nem bosszulkodhatok örökké... Amúgy se vagyunk együtt! Miért bosszulnám meg ha egyszer nem is járunk? Ez tényleg hülyeség!
Lementem a konyhába egy kicsit videojátékozni. Talán ettől megnyugszom egy kicsit.

- Yuko! Figyelj... Igazából nem voltam senkivel! Csak féltékennyé akartalak tenni... Sajnálom, tényleg!

- Chh... - mosolyodtam el kínomban.
Castiel odajött hozzám és kikapcsolta a videojátékot. Leguggolt elém.
- Yuko! Hozzám jössz feleségül?

19. rész - Csak barátok

Mint látjátok kitettem a más írásaim:) menüpontra egy újabb blogot. Ez a blog még egy kicsivel később fog elindulni, de már hamarosan fent lesz a kezdetek rész és talán már az első is...:) A neve Wonderful Mistake. De ne aggódjatok ez nem azt jelenti, hogy ezt abbahagyom! Természetesen folytatom! A Wonderful Mistake-re szombatonként jönnek majd részek! Remélem az is tetszeni fog!^^

Cassandra

- Tényleg nagyon kedves vagy, de én többet szeretnék... - mondta, majd elengedett és elindult felfelé.
- Ne menj el! Gyere le! Legalább ameddig itt vagyok maradj mellettem! Nem szeretlek már, de ugyanúgy fontos vagy!
- Pont ez benne a rossz! Hogy már nem szeretsz... Magamat pedig nem fogom ámítani azzal, hogy beszélgetek veled vagy hogy mindenhova veled megyek! Ha ezt tenném még jobban belédszeretnék... és ezt te nem akarnád...
- Nem érdekel! Maradj velem! Legalább erre a hétre! Egy hét múlva pedig nyugodtan fogsz elengedni!
- Akkor játsszuk azt, hogy együtt vagyunk! Csókoljuk egymást, ámítsuk egymást, járkáljunk együtt mindenhova és legyünk boldogok együtt! Csak egy hétre!
- Hát... Nem tudom...
- Kérlek! Csak miattam! Utána már nyugodt lelkiismerettel foglak elengedni Japánba! Sőt, még ki is kísérlek!
- Biztos vagy te ebben?! - nevettem ki.
- Halálosan!
- Úgysem fog ez menni!
- Na jó... Most az egyszer megúszod, de ha legközelebb jössz akkor már nem fogod! - mondta, majd összeborzolta a hajam.
- Jössz velem keresztanyuékhoz?
- Inkább nem...
- Jajj ne nyuszizz már! Majd én megvédelek Kentintől!
- Nem szorulok rá! - nevetett ki.
- Dehogy is nem! - mondtam, majd vállba boxoltam.
- De nem!
- De de!
- Jó, akkor legyen igazad! De csak azért, mert egy hétig maradsz és azt akarom, hogy jól érezd magad!
- Indulhatunk?
- Igeeeeeeeeeeen...
- Jajj gyere már! - mondtam, majd kiráncigáltam.
Egész úton csak nevettünk. Mint a régi jó barátok... Igen, csak barátok...
Mikor már egy ideje mentünk megfogta a kezem. Engedtem, mert nem akartam, hogy rosszul essen neki, hogy elveszem.
Talán még szeretem egy kicsit. Csak még magamnak sem tudom bevallani. Nem is akarom. Jobb ez így...
Amikor már kiszálltunk elengedtem. Vettem egy jó mély levegőt és bekopogtam.
Kentin nyitott ajtót. Castiel elé álltam, hogy lássa, nem kell bántania. Miután beengedett felvett és megpörgetett. Pont mint Castiel.
- Hogy hogy tudtad a hazafele utat? - kérdezte mosolyogva.
- Még emlékeztem rá! Azért annyi ideig nem voltam távol, hogy elfelejtsem! És segítségem is volt... - néztem Castielre.
- Igen... Remélem most már itt maradsz velem!
- Hát... Ami azt illeti... Csak egy hétre jöttem!
Ahogy ezt kimondtam megjelent keresztanyu a lépcső tetején. Haragosan nézett rám. Oda jött és felpofozott.
- Hogy gondoltad ezt? Halálra aggódtam magam miattad! Nem szóltál senkinek, hogy elmész! Hogy csinálhattad ezt mindnyájunkkal?! Teljesen kiakadtam! Miért csináltad ezt velem... Velem, aki anyád helyett felnevelt?! Anyád helyett anyád voltam szóval egy szavad se lehet rám! És akkor így állunk? Ja és ha elkeszültél menni hétvégén Japánba akkor már most elfelejtheted! - mondta, majd felment a szobájába nagy ajtócsapkodással.
- Majd kiheveri... - mondta Kentin és megveregette a hátam.
- Én mindenkinek csak csalódást és fájdalmat tudok okozni! - mondtam, majd leültem a kanapéra és sírni kezdtem.
- Nyugi már! Meg fog békélni! Átgondolja ezt az egészet és bocsánatot kér tőled például a pofonért...
- Hát épp ez az! Én sosem kaptam tőle pofont! Nem fog megbékélni, érted?! SOHA!!!
Ahogy ezeket kimondtam sírva hazarohantam. Persze, Castiel is jött utánam.
Felmentem a szobámba és pakolni kezdtem.
- Te meg mit csinálsz?
- Pakolok. Elmegyek innen! Keresztanyunak és neked is csak fájdalmat okozok! Akkor meg miért maradjak még?! - kiabáltam sírva.
- Miattam maradj még! Nekem nem okozol fájdalmat! Sőt, én vagyok a legboldogabb a világon, hogy most itt vagy és hozzád szólhatok! - mondta, majd megcsókolt.
Azzal a csókkal minden megváltozott. Be merem magamnak vallani, hogy szeretem. Bár ez nem a legbölcsebb dolog tőlem, de nincs ezen semmi titkolni való. Nem érdekel, hogy bárki hülyének néz amiért megcsalt kétszer és még mindig szeretem. Nem érdekel semmi és senki. Csak ő.
- Még meggondolom, oké?
- Dönts jól! - mondta, majd lement.
Ráugrottam az ágyra és beletömtem a fejem a párnába. Miközben sírtam gondolkodtam. Itt van ő, akivel kölcsönösen szeretjük egymást és ott van ő aki szeret és kezdek beleszeretni... Nehéz a döntés. Rosa erre azt mondaná, hogy hallgassak a szívemre. De hiába hallgatok rá nem mond semmit. Csak dobog. Ha pedig nem jövök haza Castielé most nem dobogna. Megmentettem őt. Viszont keresztanyu... ő nem tudom mikor békél meg. Talán most utál. Hisz ismerem. Soha nem fogja megbocsátani, hogy elhagytam fél évre és még csak nem is szóltam, hogy elmegyek. Csak felszívódtam ő pedig szenvedett. Ha a szívemre hallgatok itt maradok, ha az eszemre akkor újra itt hagyom őket és talán Castiel belehal, keresztanyu pedig szenved. A második szituáció senkinek sem lenne jó és mivel Rosa azt mondaná, hogy hallgassak a szívemre, ezért itt maradok! Félreértés ne essék: nem fogok összejönni Castiellel... igaz, neki így jobb lenne, de nekem viszont nem. Nem fogok megint csalódni, mert még véletlenül visszavisz egy gép Japánba.
A ruháimat visszapakoltam a szekrénybe és letöröltem a könnyeimet. Bementem a fürdőbe és lemostam az arcomról a lefolyt sminket. Szegény párna fekete lett. Még jó hogy a párna is fekete.
Lementem Castielhez.
- Itt maradsz?
- Igen, itt... de akkor se lehet köztünk már semmi...
- Ebbe már beletörődtem amikor elmondtad! Nekem elég ha itt vagy és láthatlak minden nap!

~~~Castiel szemszöge~~~

Egyáltalán nem törődtem bele ebbe. Nagyon szeretem Yukot és tudom, hogy ő is engem. Ha nem szeretne akkor az a csók sem történt volna meg...
Nagyon megbántam azt az Asamis dolgot. Azóta nem is beszéltem vele és nem is fogok. Soha, soha, soha és soha! Yukoval akarok maradni örökre!
Bele kell törődnöm a helyzetbe. Legalább ígyis mellette maradhatok és vigyázhatok rá. Csak persze barátként. Nekem ő a mindenem...

~~~Yuko szemszöge~~~

Tudom, hogy szenvedni fogunk. Mind a ketten. De lássuk be, hogy így a legjobb!
Igaz, nem mehet ez így örökké! Ha valamelyikőnkön eluralkodik a másik iránti szeretet akkor már nem tudunk a másik barátja lenni többé.
Szeretem és tudom, hogy ő is tudja. Látszott rajta. Tudta, hogy nem csak úgy eljövök, hogy lássam és leszedjem róla a kötelet. Ez annál sokkal több volt. Ezt mind a ketten tudtuk.
Csak attól félek, hogy ha egy lány a közelébe megy és beleszeret, én mit fogok csinálni...?! Vagy ha én szeretek bele egy fiúba ő mit fog csinálni...?! Azt amit már meg akart tenni egyszer?!
Mondjuk, ha itt vagyunk egymásnak, mint barát és tudjuk egymásról, hogy szeretjük a másikat akkor ez nem történhet meg. Legalább is remélem.
- Elmegyek keresztanyuhoz, estére itt leszek! - mondtam, majd arconpusziltam és elindultam.
A barátok is arcon szokták egymást puszilni... nem?